Köszöntő, anyák napja alkalmából

“Két út. Az egyik az anyáé, a másik a gyermeké, aki ahogy megszületik, attól kezdve folyton el akar menni.

Kilenc hónapig egyek. Megbonthatatlan egység, teljesség. De amint a gyermek világrajön és megérzi saját testét, megtanulja saját énjét, millió kísérletet hoz az elszakadásra. Először csak testben, majd lélekben is. Az anya pedig boldog fájdalommal veszi tudomásul, hogy az ő szemefénye már ezt is, azt is tudja.

Először csak azt veszi észre, hogy jól érzi magát egyedül is a kiságyban. Majd négykézláb egyre távolabb megy, később jár, sőt szalad. Megint később azt mondja: „Én tudom egyedül!”, és ezt követi a többi. Jól érzi magát a közösségben, kisebb majd nagyobb barátaival szívesebben tölti az idejét. Titkait már nem a szülőkkel osztja meg.

Az élet az anyák számára feltétel nélküli szeretet, teljes odaadás, lemondás és elengedés. Fontos tudniuk, hogy meddig tart a főszerep, mikor kezdődik a mellékszerep, később a statisztálás, mikor kell királylányból cselédlánnyá válniuk. Mindezt a legnagyobb elszántsággal, alázattal és örömmel teszik. Bizony az „anyát veszem feleségül” és az „anya a példaképem” mondatok sokszor alakulnak át a: „nekem más a zsánerem” és a „nem akarok úgy élni, mint te” mondatokká.

De hát ez az élet rendje, és az anyák nem sértődnek meg, mert egyszerre van vajból és gyémántból a szívük. Tudják, hogy a szeretet és a csodálat nem múlik el csak átalakul, hiszen ők is voltak gyermekek.

Minden érzés visszatér akkor, amikor ráismerünk önmagunkban az édesanyánkra, a szavaira, a mozdulataira, beszédének dallamára, s a fájó az, hogy ez akkor történik meg, amikor ő már nincs velünk. Akkor értjük meg a lényegét mindannak, amit annyi éven keresztül mondott, de mi akkor süketek voltunk, hogy meghalljuk. Akkor jutnak eszünkbe régi emlékképek, mondatok, amit de jó lett volna hamarabb felidézni. Fáj a gondolat, hogy nem mondtuk neki többször, hogy mennyire szeretjük, és hogy mennyire igaza volt, és minden úgy történt, ahogyan ő megmondta. Így hordozzuk magunkban, amíg csak élünk. Ugyanolyan boldog fájdalommal, ahogyan ő hordozott bennünket.

„Viszem őt őszben és tavaszban, viszem halkan és titokban, őt se lássa senki.” (Túrmezei Erzsébet)

Két út, amely egynek indul, majd elágazik, végül találkozik, s idővel egyként folytatódik…

Az anyák csodálatos képességet, kegyelmi ajándékot kaptak Istentől. Életet kaptak, életet adnak. A testükkel táplálnak. Úgy adják oda önmagukat, hogy közben semmit sem várnak érte cserébe, és ettől határtalan boldogságot éreznek. A nagy boldogság közben azonban lényeges, hogy jól szeressenek. Ne legyenek tökéletesek, csak elég jók. Ne prédikáljanak (azt majd megteszem én), hanem adjanak példát: szívvel és ésszel vívják meg a csatát a serdülő gyerekekkel, engedjék el őket, amikor kell, és szüntelenül imádkozzanak, hogy a Mennyei Atya vigyázza és vezesse lépteiket, mert előfordul, hogy letérnek az útról és eltévednek.

De hiszünk abban, hogy visszatalálnak, mert az anyák imáját meghallgatják, és az anyák könnyeikkel tisztára mossák gyermekeiket.

Így lesznek végül statisztákból főszereplők, és a kis cselédlányból újra királylánnyá dicsőülnek, mert gyermekeik rájuk ismernek önmagukban és életük végéig hordozzák önmagukban az édesanyjukat.

Isten éltessen Benneteket, Édesanyák!”

Heidelsperger István atya

intézményünk lelkivezetője

püspöki helynök

A Ráczkerti templomban az anyák napi verses, dalos megemlékezést köszönjük a 4.c osztályos tanulóknak, és felkészítőiknek Molnárné Csányi Diána és dr. Bálint Albertné tanító néniknek.